Nemrég írtam Aranyhajról, most pedig hírt adok egy újabb rajzfilmről: a nyáron kerül nálunk a mozikba Disney-Pixar újabb műve, ami angolul 'Brave', azaz bátor címre hallgat, nálunk pedig majd 'Merida, a bátor' néven láthatjuk.
(Amerikában június 22-én, Angliában augusztus 17-én mutatják be, így szerintem hozzánk augusztus vége felé érkezik meg).
Nagyon szeretem a Disney rajzfilmeket (is) - igényesek, szépek, tanítóak és ráadásul gyönyörű zenéik vannak.
A kedvencem máig is a Kis hableány, a Szépség és a Szörny és az Aladdin. És pár hónapja a listára felkerült az Aranyhaj is. :)
Talán másoknak is ismerős lesz gyerekkorukból J. Z. Novák: A tücsök meg a hangyák c. kedves képes mesekönyve (1972-es kiadású, már 40 éves gyermekkönyv :)).
Én igazából erre a verses mesére nem is emlékszem, de a hozzá tartozó képekre igen: nagyon színes, szép, igényes, részletgazdag rajzok díszítették, mindegyik oldalon volt mit nézegetni - ráadásul a lapok kivágottak voltak és a rajzok egymás kiegészítették. A mesét Tóth Tibor fordította, az illusztrációkat V. Kubašta készítette hozzá.
Egy hét késéssel írok a Mikulásról - de nagyon sok forrásból gyűjtöttem össze a szerintem legérdekesebb dolgokat erről a mosolygós, barátságos öregúrról, minden gyerek és lélekben fiatal jóbarátjáról.
Szent Miklós püspök története
A december 6-hoz kötődik nálunk a Mikulás várás hagyománya is, aminek eredete Szent Miklós püspökre vezethető vissza, aki a IV. században élt (egyes források szerint pedig Kr. u. 245-ben) Myra városában, a mai Törökország területén. Myra-tól nem messze, Patara-ban született. Még kisgyermekként elvesztette a szüleit egy járvány miatt, így az apja testvéréhez, a patarai érsekhez került. Az ő felügyelete alatt nevelkedett, így szinte egyenes volt az út a papi hivatás felé. Később Myra – az akkori anatóliai főváros – püspökévé választották. Persze már ehhez is legenda kötődik: ebben az időben ugyanis komoly küzdelem folyt az ottani püspöki székért, mert könnyen meg tudtak gazdagodni benne ülve. Így a Püspöki Kar – hogy elkerülje az önjelölt, vádaskodó, korrupt helyi püspök ismételt kinevezését – az egyik főpap jósló álma alapján azt a határozatot hozta, hogy „Az legyen Myra városának püspöke, aki felszentelt papként elsőnek jön be a városkapunk”. Történt, hogy pont ekkor érkezett a városba a Jeruzsálemi zarándok útjáról Miklós pap, akit így azonnal a Püspöki Kar elé vittek és Myra püspökévé választották – mely tisztséget aztán 52 évig töltötte be.
Ez idő alatt sok jót tett a városban és környékén. Pénzzel, étellel segítette a gyermekeket, rászorulókat, vagyonát szétosztotta, egyszerű emberként járt-kelt a nép között, tanított és hirdette a szeretet erejét.
Jóságáról sok történet maradt fent – igazak, vagy sem, azt már sosem tudjuk meg – ezek közül a két legismertebb :
Az öreg házaspár
Volt egyszer egy öreg házaspár. Szépen éltek, ám egy dolog mégis hiányzott egy gyermek. Nem volt se éjjelük, se nappaluk, hiányzott nekik a gyerekzsivaj. Mivel Szent Miklós sok emberen segített már, úgy döntöttek, hozzá imádkoznak a gyermekáldásért. Úgy döntöttek fogadalmat tesznek: ha gyermekük születik, egy színarany kelyhet készíttetnek Szent Miklósnak.
Nem is kellett sokat várniuk, hamarosan megszületett a gyermek. Rengeteg gondot okozott, igazi kis hétördög volt, de végre gyermekzsivajtól lett hangos a ház, s melegség költözött az otthonukba. Elindult hát az öreg paraszt az ötvöshöz, s egy birka árán elkészíttetett egy csodálatos réz kelyhet. Nem aranyból volt, ahogyan megígérte, de ugyanolyan szép volt a fénye.
Elhatározták, hogy elmennek Myrába, és elviszik a kelyhet Miklós püspök templomába. Veszélyes hegyeken és gázlókon keltek át, majd megálltak és lepihentek. A kisfiú nagyon megszomjazott, így elment a közeli patakhoz. Ám amikor a tó fölé hajolt, belecsúszott, s a víz magával ragadta.
Amikor apja észrevette, hogy fia belecsúszott a vízbe, már nem tudott rajta segíteni. Úgy döntött elmegy a templomba. Mikor odaért, megkérdezte az urat, miért tette ezt vele, hiszen elkészíttette a kelyhet, melyet közben az oltárra helyezett. Ám a kehely -mintha egy kéz lelökte volna-, legurult az oltárról. Ekkor megjelent a fia s elmesélte: valami kiemelte őt a vízből, így nem halt meg. Szent Miklós volt az. Tudta, hogy idejön az apja, ezért rögtön ide indult. Az apa nagyon megörült, s elkészíttette a színarany kelyhet, melyre ígéretet tett.
A másik történet, ami a későbbi Mikulás/Télapó hagyomány alapjául szolgál:
A három szegény parasztlány
A kolostor szomszédságában él egy elszegényedett nemes ember, aki úgy elnyomorodott, hogy betevő falatra is alig jutott. Három férjhez eladó sorban lévő lánya azon vitatkozott egy este, hogy melyikük adja el magát rabszolgának, hogy tudjon segíteni a családon, és hogy a másik férjhez tudjon menni. Ekkor ért a nyitott ablak alá Miklós püspök, aki meghallotta kétségbeejtő helyzetüket. Visszasietett a templomba, és egy marék aranyat kötött egy kendőben, amit bedobott az ablakon. A lányok azt hitték csoda történt. De egy év múlva, ugyanebben az időben még egy kendőnyi aranyat dobott be a második lánynak. Kisiettek, mert lépteket hallottak az ablak alól, s akkor látták, hogy egy piros ruhás öregember siet el a sötétben. Harmadik évben ezen a napon nagyon hideg volt, és bepalánkolva találta az ablakot. Ekkor felmászott a sziklaoldalban épült ház tetejére, és a nyitott tűzhely kéményén dobta be az aranyat. A legkisebb lány éppen ekkor tette harisnyáját a kandalló szerű tűzhelybe száradni és az pont bele esett.
Az idő folyamán kitudódott a titok, hogy a jótevő maga Miklós püspök, mert a legkisebb lánynak bedobott aranyban volt egy olyan darab, amit a helyi aranykereskedő előzőleg adományozott Miklós püspöknek egy szerencsés üzletet követően. De kiderült ez abból is, hogy december 5-én a névnapja előestéjén a hideg idő beköszöntével rendszeresen megajándékozta a gyerekeket mindenféle édességgel.
A Mikulás alakja
Szent Miklós püspök december 6-i emléknapja nálunk is kötelező emléknap volt az 1560-as nagyszombati zsinat döntése értelmében 1611-ig, mikor szintén egy zsinat törölte a kötelező ünnepek közül és megtartható emléknappá nevezte át.
Az eredeti Szent Miklós legendához kapcsolódó szokásokat az Új-Amszterdamba (későbbi New-York) bevándorló holland telepesek honosították meg az Újvilágban a XVII. században. Az amerikai Mikulás-imázs (Santa Claus) azonban csak később, egy vers illusztrációjának nyomán született meg. Clement Clarke Moore 1823-ban íródott "Szent Miklós látogatása" (Twas the night before Christmas) című verséhez Thomas Nast rajzolt képeket a Harper's magazinba. (a képen az tőle az első Santa Clause ábrázolás látható 1881-ből). Nast fantáziájának köszönhetően kerültek olyan részletek a köztudatba a Mikulás életéről, mint hogy a műhelye az Északi-sarkon található, vagy, hogy kik segítenek az ajándékkészítésben neki. Moore verséből pedig az ajándékszállításban segédkező rénszarvasok nevei is ismeretessé váltak. (bővebben ezen az angol nyelvű oldalon lehet erről olvasni).
A Mikulás segítői lehetnek krampuszok, máshol manók, akiket egyes helyeken elfeknek hívnak és van, ahol angyalok a kísérői (lásd. lentebb).
A 9 rénszarvasának nevei: Comet - Üstökös, Cupid - Íjas, Vixen - Csillag, Dancer - Táncos, Prancer - Pompás, Blitzen - Villám, Dasher - Táltos, Donder - Ágas, Red Rudolph - Rudolf. Közülök a legismertebb Rudolf, aki 1935-ben tűnt fel és „ragyogott ki” világító piros orrával. Ezért is kérte meg a Télapó, hogy vezesse a szánját piros orrával mutatva a szán útját.
Az eredeti Mikulás öltözéke viszont még merőben más volt: a 20. század elején lila, kék és zöld színű kabátban is ábrázolták. A mostanában ismert piros-fehér ruházatát 1931-ben találta ki egy amerikai grafikus, Haddon Sundblom, a The Coca 
Cola Company megbízására és innen terjedt el a Földön. Ezt a Mikulást láthatjuk a mai napig az üdítőital karácsonyi reklámfilmjeiben is.
Tehát igazából a holland telepesek, egy amerikai vers és illusztrációja, valamint a Coca-Cola hatására alakult ki a ma is ismeretes Mikulás legenda.
De itt nem állt meg történet:
A mese folytatása szerint a Mikulás gondolkodott, hogy hol telepedhetne le a zord és kieső Északi sarkról. Hosszas keresgélés után megtetszett neki Finnország és leköltözött a Lappföldre, ahol Korvatunturi (magyarul Fül-hegy) gyomrában gyártja azóta játékokat titokban a manóival. Maga a kopár hegyoldal nyuszifülre hasonlít és ezen keresztül hallgatja a Mikulás egész éven át, hogy a gyerekek jók voltak-e avagy rosszak. Az év nagy részében itt lakik, csak néha teszi át székhelyét a titkos nyári szálláshelyére. (magyar mese a Fül-hegy legendájáról)
Az ötvenes évektől kezdődően egyre többször találkozhattak a gyerekek szeretett Mikulásukkal a finn Napapiiriben, 9 km-re északra Rovaniemi városától. Itt halad át az Északi-sarkkör, amely már magában is egy misztikus hely, hiszen ezen túl kezdődik a nyári napfordulótól téli napfordulóig, a le nem nyugvó, illetve fel nem kelő nap világa. A Jótevő Öregúr látogatása 1985 óta egyre rendszeresebb lett, aminek az lett a vége, hogy Napapiirit Mikulás-faluvá avatták és berendezték a nagyszakállú irodáját és postahivatalát is. Ide várják a gyerekek leveleit, kéréseit és a látogatókat egész esztendőben.
És persze nemcsak krampuszai és rénszarvasai vannak a Télapónak, hanem felesége is, Télanyó. Egyes elméletek szerint nem lehetne neki, hiszen eredetileg püspök, így cölibátusban kell(ene) élnie az Öregnek, de az igazi meséhez szerintem hozzátartozik Télanyó is, akit először 1849-ben tűnt fel egy történetben, aztán később 
kialakult Mrs. Santa Claus figurája, mint egy kedves, mosolygós, ősz hajú idős hölgy, aki süteményt süt, megigazítja Télapó sálját, hogy meg ne fázzon, zoknit köt a manóknak és a háttérben irányítja a játékgyártást.
Magyarországon eredetileg, a világháború előtti hiedelem szerint a Mennyben élt a Mikulás és onnan figyelte a gyerekek viselkedését (így akkoriban angyalok voltak a segítői). A globalizáció hatására később nálunk is a ’finnországi’ Télapó legenda terjedt el és a – fent említett – zsinat alapján december 6-ra virradó éjjel jár titokban a gyerekes lakások, házak ablakai alatt, ahol a kifényesített – tehát jó és rendes gyerkőc – csizmájába, cipőjébe helyezi ajándékait és – mert azért egy kicsit legyen rossz minden gyerek – a virgácsot.
Azért a gyereklelkű felnőttekhez is jár – a szerk. :) (legalábbis az ajtóban találtam december 6-án reggel egy gyertyatót csokival… és érdekes, Anyum is talált egy csokit reggel a cipőjében…;) )
Ezzel szemben az amerikai Santa Claus az kandalló kéményén keresztül érkezik december 25-re virradó éjjel és a kandallópárkányra kiakasztott zoknikba helyezi az ajándékait
. A gyerekek tejet és süteményt készítenek ki neki. Hasonlóan ünnepelnek Angliában is.
Ausztráliában is december 25-i reggelre várják a Mikulást, de az ő szánját ott 6 fehér kenguru húzza - erről egy ausztrál karácsonyi dal is szól.
Oroszországban Fagyapó (Дед Мороз, Gyed Moroz) január 1-én jön el a gyerekekhez ajándékaival és unokájával, egyben segítőjével, Hópelyhecskével (Cнегурочка, Sznyegurocska).
Spanyolországban pedig a gyerekek január 6-án, Vízkeresztkor a napkeleti három királyokat várják.
És persze ne felejdkezzünk meg a saját Mikulásunkról sem 
Nagykarácsonyban. A nagykarácsonyi Mikulásház 1995-ben nyitotta meg kapuit és azóta is vár minden gyereket és szülőt sok programmal, bábjátékkal, játszóházzal – nomeg persze lehet találkozni a Mikulással is, akinek levelet is lehet írni, címe – eredeti módon J - Mikulás, Nagykarácsony, 2425 (de modern Mikulásunk már email-t is fogad, a honlapról lehet neki küldeni).
Az időjárással kapcsolatos hiedelmek szerint, ha december elején már havazik, azaz "Miklós megrázta a szakállát", akkor fehér Karácsonyra van kilátás abban az esztendőben.
És végezetül a Mikulás elnevezései a Földön – a teljesség igénye nélkül persze:
Egy csodálatos, képi látványaival és megkapó zenéjével magával ragadó dal az Oroszlán királyból, csak mert szép és szeretem... Remélem Neked is tetszik! :)
Ígéretem híven - lásd 'Esti mese 4.' c. bejegyzés hozzászólásban - a következő mese Mihail Pljackovszkij ismert, kedves meséje:
Nincs olyan sün a világon, amelyik ne lenne tüskés. Annyi szúrós tüskéjük van a sünöknek, hogy még hozzájuk sem lehet érni. Megsimogatni őket pedig egyenesen lehetetlen. Nem is simogatta meg őket soha senki. Azaz, egy kis sünt mégiscsak megsimogattak. Hogyan történt? Elmesélem.
A kis sün az erdőben kószált. Egyszer csak észrevett egy fatönköt. A tönkön egy nyuszi üldögélt, és tejbegrízt evett a tányérjából. És nem ám akárhogyan, hanem kanállal. Megette a nyuszi az összes tejbegrízt, és azt mondta: - Köszönöm, anyukám!
A nyuszi mama odament hozzá, a mancsával megsimogatta, és megdicsérte a kis nyuszit: - Ez aztán derék dolog! Milyen jól nevelt csemetém van nekem!
A kis sün, akit még soha senki nem simogatott meg ilyen gyengéden, hirtelen elszomorodott. Annyira elszomorodott, hogy még sírva is fakadt. A nyuszi mama meglátta, hogy a kis sün sír, és megkérdezte tőle: - Ki bántott téged?
- Senki nem bántott - felelte a kis sün.
- Hát akkor miért könnyes a szemed?
- Mert meg tetszett simogatni a kis nyuszit.
- Téged talán nem szokott megsimogatni az anyukád?
- Nem szokott megsimogatni. Engem senki nem simogat meg.
- Megsimogatnálak én szívesen, ha nem lennél ilyen tüskés. - sajnálta meg a nyuszi mama a kis sünt.
- Hát persze, hogy megsimogatna. - szólalt meg a kis nyuszi, - de a tüskéid megszúrnák a mancsát.
- És ha nem lennék tüskés? - kérdezte hirtelen a kis sün.
- Az egészen más lenne. - mondta a kis nyuszi. - De hiszen az lehetetlen!
- Lehetséges! - kiáltott egy nagyot a kis süni. Összegömbölyödött, és kezdett ide-oda hemperegni a lehullott leveleken. A levelek rátapadtak a tüskéire, és a kis sün nemsokára egy tarka labdához hasonlított.
Amikor ez a labda odagurult nyuszi mamához, az először nem is értette, miről is van szó. De a süni kidugta a levelek közül fekete orrocskáját, és azt dünnyögte:
- Ugye, most már egyáltalán nem vagyok tüskés?
Nyuszi mama elmosolyodott, és megsimogatta a kis sünt:
- Te vagy a legderekabb és legtalálékonyabb kis sün a világon! – mondta.
Vége
Talán sokak emlékeznek még Vlagyimir Szutyejev: Vidám mesék c. mesekönyvére. Derűs, tanító történeteivel, kedves rajzaival egyik kedvenc mesekönyvem volt gyerekkoromban. Ebből választottam a következő Esti mesét az esőre való tekintettel:
Vlagyimir Szutyejev: A gomba alatt
A hangyát egyszer utolérte egy nagy eső. Hova bújjék előle? Egy apró kis gombát látott meg a Hangya a tisztáson, odaszaladt és elbújt a gomba kalapja alá. 
Üldögél a gomba tövében, várja, hogy elálljon az eső. Ámde az eső egyre jobban zuhogott. Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához.
- Hangyácska, Hangyácska, engedj ide engem is a gomba alá! Úgy eláztam, nem tudok repülni!
- Már hogyan is engednélek - kérdezte a Hangya -, hiszen magam is csak éppen elférek alatta?!
- Sebaj! Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást.
Erre aztán a Hangya beeresztette a Pillangót a gomba alá. Az eső meg egyre csak zuhogott. Futva jön Egérke.
- Engedjetek a gomba alá engem is! Patakokban folyik a víz rajtam!
- Ugyan hogyan engedhetnénk ide? Nincs itt már szabad hely.
- Húzzátok magatokat összébb egy kicsit!
Összébb húzták magukat és beengedték az Egérkét a gomba alá. Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni. Arra ugrándozott a Veréb, és így sírt-rítt:
- Megázott a tollacskám, megfáradt a szárnyacskám! Engedjetek be engem is a gomba alá megszáradni, megpihenni, az eső végét kivárni!
- Nincs már több hely!
- Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket!
- Na jól van. Összébb húzódtak - jutott hely a Verébnek is. Ekkor a Nyúl ugrott ki a tisztásra, és meglátta a gombát.
- Bújtassatok el! - kiáltozta. - Mentsetek meg! Üldöz a Róka!
- Sajnálom a Nyulat - szólt a Hangya. - Tudjátok mit? Húzódzkodjunk összébb! Alighogy, a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is.
- Nem láttátok a Nyulat? - kérdezte.
- Nem láttuk bizony! Közelebb lopakodott a Róka, és szaglászni kezdett.
- Nem itt bújt el?
- Ugyan, hogy bújhatott volna ide? Megcsóválta a farkát a Róka, és elment. Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan, és örvendeztek. A Hangya elgondolkozott, és azt mondta:
- Hát ez hogyan történhetett? Először még nekem is alig volt helyem a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértünk!
- Brehehehe! Brehehehe! - heherészett valaki. Mindannyian odanéztek: a gomba kalapján ült a Béka, és jóízűen nevetett:
-Ó, ti okosok! Hiszen a gomba...
A mondatot abbahagyta, őket pedig otthagyta. Mindannyian a gombára néztek, és nyomban kitalálták, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek. Ti is kitaláltátok?
Vége
Az alábbi miniatűr kertecskéimmel és ezzel a kedves Pom Pom mesével szeretnék nagyon Boldog Húsvéti Ünnepeket kívánni minden kedves olvasómnak! :)
Régen volt 'Esti mese' bejegyzés...
Álljon most itt ez a kedves, tavaszi mese (a kertészeti vonatkozása nem meglepő (ha már kertészmérnök (is) vagyok...) :)
(a mese elolvasása kb. 5 percet vesz igénybe)
Czinege Erzsébet: A fekete tulipán
Túl a magas hegyeken, túl a kopár pusztaságon, és még a kékvizű, mély tengeren is túl, ahol zöld mezők, sárgálló búzatáblák nyújtózkodtak, csobogó patakok rohantak, tarka virágok nyíltak, ott volt Pocak király birodalma. Nevét uralkodójáról kapta, akinek 
olyan hatalmas, kerek hasa volt, amelyben három kismalac is elfért volna. Történt egyszer, hogy egy verőfényes tavaszi napon Pocak király, amint délutáni kocsikázásából épp hazafelé tartott, hintajából megpillantott egy gyönyörűséges virágoskertet. Olyan pompázatos volt, amilyet még sosem látott! Nem is tudott elmenni mellette. Megállj-t kiáltott kocsisának, és kiszállt a hintóból. Amint közelebb ment, akkor látta csak, hogy a kertben nincs is más virág, csak tulipán. De az aztán mindenféle színben virított! Volt ott piros, sárga, rózsaszín, bordó, mályva, és még ki tudja, hányféle.
- Hé te ott! – kiáltott oda az ágyások közt gyomláló embernek – Tiéd ez a tulipános?
Az ember felegyenesedett, majd megismervén Pocak királyt, felállt, levette kalapját, és mélyen meghajolt.
- Az enyém, felséges uram.
- Szép a kerted. Te gondozod?
- Én magam, biz'a. Kertész vagyok, uram királyom, értek hozzá. – húzta ki magát büszkén az ember.
- Hmmm… Derék dolog. – pödört egyet kackiás bajszán Pocak király. – No, akkor adj nekem egy szál virágot, hazaviszem a leányomnak. De a legszebbet add ám!
- Adok én, hogyne adnék, felséges királyom. De hogy biztosan a legszebbet kapja, jöjjön közelebb, válassza ki maga!
Pocak király engedett a szíves kérésnek, bement hát az ágyások közé, és a kecsesen virító színes kelyhek közül a legpompásabbat kereste. Kutató tekintete egyszer csak megállapodott az egyiken, amely különös színével hívta fel magára figyelmét.
- Hát az meg mi? Csak nem fekete tulipán?
- De az, felség. – válaszolt a kertész.
- Mi a szösz! Hát mégis van ilyen? Azt hittem, csak a népek beszélik. – ámuldozott - No, akkor azt add nekem!
A kertész azonban nem moccant. Kezével egyre kalapja karimáját gyűrögette, és zavartan pislogott.
- Hát téged meg mi lelt? – Add már azt a virágot, mert sietős az utam! – ripakodott rá a király.
- Jaj, felséges királyom! Válassza bármelyiket, mind szívesen adom, csak azt az egyet ne vigye!
- Hogy?! Megtagadod tőlem?
- Jaj, dehogyis mernék én ilyet tenni! – szabadkozott ijedten a kertész - Csak tudja, felséges uram, a fekete tulipán nem akármilyen virág ám! Ennek lelke van!
- Lel-ke?! Miket össze nem hordasz itt nekem! Vigyázz, mert a fejeddel játszol!
- Pedig így van, uram, királyom. Ha a fekete tulipánt nem jó szívvel adják, akkor azonnal lehullatja szirmait, mihelyst leszakítják.
- Hát akkor add jó szívvel!
- Adnám én, adnám én! Csak a jó Isten a tudója, mennyire adnám, de mégsem megy. Annyira a szívemhez nőtt, hogy fáj megválnom tőle. Könyörgök uram, válasszon másikat!
- Teringettét! Ki hallott már ennyi zagyvaságot! Add azt a virágot izibe, mert csúfosan megbánod! – parancsolta mérgesen Pocak király.
Mit volt mit tenni, a kertész leszakította hát a tulipános ékességét, és átnyújtotta urának. Az pedig mohón kapott utána, és köszönetet sem mondván faképnél hagyta.
- Még hogy lehull a szirma! Rá akart szedni ez a pimasz kertész! - dohogott magában, amikor a hintó már elindult, és elégedetten pillantott maga mellé, ahová a tulipánt tette. De az ám! Volt is mit néznie! Mert a virág szára csupaszon árválkodott, bársonyos, fekete szirmai pedig mellette hevertek a bíborszínű ülésen. Na, elszomorodott a király! Virág nélkül kellett hazamennie. Otthon aztán részletesen beszámolt leányának, hogyan is járt.
- Hej, édes leányom! Pedig milyen gyönyörű volt! – sóhajtotta, amikor a történet végére ért. – El akartam hozni neked, hogy beletűzhesd aranyhajadba.
- Ne búslakodjon édesapám! Ha ez a kertész nem jó szívvel adta magának, majd jó szívvel adja nekem! – kacagott csilingelve.
Másnap délután felvette legszebb csipkeruháját, selyemtopánkáját, majd hintóba ült, és nemsokára már ott állt a tarka virágoskertben. Ő is kért egy szál virágot, és ő is a fekete tulipánt választotta. A kertész pedig neki is ugyanazt mondta, mint tegnap az apjának.
- Jaj, felséges királykisasszony! Kérje bármelyiket, csak azt az egyet ne!
- De én azt szeretném! Annyira szeretnéééééééém… Add nekeeeeeeeeem! – nyafogta hízelkedve a királylány, és hozzá legszebb mosolyát vette elő.
- Felséges királykisasszony, a fekete tulipán nem akármilyen virág ám! Ennek lelke van! Ha nem jó szívvel adják, akkor azonnal lehullatja szirmait, mihelyst leszakítják.
- Még nekem sem adod szívesen, hmmm? – nézett rá a királykisasszony nagy, őzikeszemeivel, hosszú pilláit rebegtetve – Talán nem tetszem neked, te kertész?
- Már hogyne tetszene! A kisasszonynál szebbet elképzelni sem lehetne! Adnám is én, csak a jó Isten a tudója, mennyire adnám, de… de annyira a szívemhez nőtt ez a virág, hogy fáj megválnom tőle.
- Úgy! Szóval fáj! – fortyant fel a királylány, amikor látta, hogy nem boldogul – Akkor követelem, parancsolom, hogy add nekem!
Mit volt mit tenni, a kertész leszakította hát a tulipános ékességét, és átnyújtotta a királylánynak. Az pedig, akár csak az apja, mohón kapott utána, és köszönetet sem mondván faképnél hagyta. Ám hiába volt minden igyekezete, ő sem jutott vele hazáig. Amint beszállt a hintóba, a virágról lassan peregni kezdtek a bársonyos, fekete szirmok, és néhány pillanat múlva már csak a szárát tartotta kezében.
- Ostoba virág! – kiáltotta dühösen, és kihajította az ablakon.
Amint hazaért, ő is elmesélte apjának, hogy járt. Pocak király, látván egyetlen leánya csalódottságát, erősen gondolkodóba esett, miként is juthatna e különös virág birtokába. Aztán egyszer csak felcsillant a szeme.
- Mit nekünk ez a pimasz kertész! Nem kell a finnyás lelkű tulipánja! Majd ültetünk mi magunknak! Lesz itt nemsokára annyi fekete tulipán, hogy csodájára járnak majd a népek! Te pedig, édes leánykám – szólt a még mindig duzzogó királykisasszonyhoz – minden nap másikat tűzhetsz majd aranyhajadba!
Azon nyomban ki is hirdették, hogy busásan megjutalmazzák, aki Pocak király udvarába fekete tulipánhagymát hoz. Na, lett is nyüzsgés-mozgás! Néhány nap múlva annyi hagymát odahordtak, hogy a király kertészei alig győzték elültetni. Morgolódtak is közben szüntelenül. Amikor végeztek az ültetéssel, szigorú parancsba kapták, hogy éjjel-nappal őrizniük kell a kertet, és amikor kinyílik az első tulipán, azonnal jelenteni kell a királynak. Figyelték is, abban nem volt hiba, ehhez már jobban füllött a foguk, mint az ültetéshez. De hiába ültek mellette éjt nappallá téve, mert azok ugyan kihajtottak, de biz' egyetlen egy sem hozott virágot. Pocak király nem értette. Tanácstalanságában elküldte kancellárját a pompás tulipános kertészéhez, hogy tudakolja meg tőle, mi lehet az ok, amiért nem nyílik fekete tulipán az ő kertjében. A kancellár azzal a válasszal érkezett, hogy a fekete tulipánnak olyan különös lelke van, hogy nemcsak a szirmait hullatja le, ha nem jó szívvel adják, hanem szirmait sem bontja ott, ahol nem jó szívvel gondozzák. Nosza, szélnek is eresztette a király az összes kertészét azon nyomban.
- Nem kell fekete tulipán! Pokolba minddel! – kiáltotta dühében.
Telt múlt az idő, nyárra ősz jött, aztán őszre tél, és már tavaszra járt az idő, amikor Pocak király birodalmában az a hír járta, hogy nagy a bánat a palotában. Elpusztult a királykisasszony legkedvesebb pónilova, és az aranyhajú leányzót annyira emészti a bánat, hogy már lassan eleped belé. Hiába hoztak neki másik pónit, éppen olyat, mint az volt, ő csak ránézett, hatalmasat sóhajtott, akkorát, hogy a szíve majd' megszakadt belé, és tovább búslakodott. A király attól rettegett, ha hamarosan nem lesz, ami felvidítsa, elveszíti egyetlen gyermekét.
Egy napon eljutott a hír a pompás tulipános kertészéhez is. Amint meghallotta, milyen nagy a baj, odament a fekete tulipánhoz, gyengéden végigsimította a büszke virágszál bársonyos szirmait, majd leszakította. Amikor már a királykisasszony színe előtt állt, mélyen meghajolt, majd előhúzta inge alól ajándékát, és átnyújtotta. S ím, lássatok csodát! Szirmai nem hullottak le! Haj, volt ám öröm! A királylány arca rögtön felragyogott! Ugrált, tapsikolt, táncolt jókedvében.
- No, te kertész! Látom, jó szívvel hoztad leányomnak az ajándékod. S mivel megmentetted az életét, kérhetsz tőlem bármit, teljesítem.
- Nem kérni jöttem én, felséges királyom, hanem adni. – szólt a kertész, majd megköszönvén a szíves látást, hazafelé indult. Útja a palotakerten át a tulipános 
mellett vezetett. Mióta a király elűzte kertészeit senki sem törődött vele. A pompás tulipános kertésze szánakozva nézte a száraz, cserepes földben búslakodó virágokat, amint vízért kiáltanak. Nem tudta megállni, hogy ne locsolja meg őket. Fogta az ágyás mellett felejtett öntözőkannát, és a palota kútjából telemerte.
Másnap reggel, amikor a király, és leánya kinéztek az ablakon, alig hittek a szemüknek. Az elhagyatott virágoskert életre kelt. Szirmot bontottak a fekete tulipánok, volt ott annyi, hogy meg sem tudták számlálni! De annyi bizonyosan, hogy a királykisasszony aranyhajába minden napra jutott belőle. Csodájára is jártak a népek! Attól fogva a király és leánya nagy gonddal ápolták a kertet, és amikor valaki kért tőlük egy szál virágot, mindig jó szívvel adtak neki.
Vége
Az alábbi Lázár Ervin mese nemcsak színes és kedves, de szerintem megfontolandó tanítása is van. (A mese elolvasása 5 percet vesz igénybe)
Lázár Ervin: A nagyravágyó feketerigó
A feketerigó a ligetben élt. Sárga csőre volt, ragyogó cipőgombszeme - és persze fekete volt, mint a szurok. Azért is hívják feketerigónak.
Nem tudom, ki hogy van ezzel a fekete színnel. Nyilván van, akinek nem tetszik, mert hiszen a narancssárga sokkal vidámabb, a türkizkékről és a meggypirosról nem is beszélve. De aki jobban odafigyel, annak a fekete is tetszik, ebben bizonyos vagyok. Hiszen annyiféle fekete van. Kékesen fénylő fekete, puha fekete, éjfekete, játékos fekete, meleg fekete és ki tudja még hány.
A feketerigó fénylő fekete volt. És nem tetszett neki a fekete szín.
Se fénylőn, se puhán. Dühösködött. Egy darabig még csak nem is fütyörészett - mert még vidámnak gondolná valaki. Azt mondogatta mérgesen:"Csk, csk, csk!" Olyan szép piros tollakat akart, mint a vörösbegyé, zöldeket, mint a gyurgyalagé, fehéret, mint a kócsagé, s olyan cifrát, mint a papagájé.
Ezért volt dühös. Úgy hitte, ő a legrútabb madár a ligetben. Bánata mégis akkor vált szívbe markolóvá, amikor a kisfiú eljött a ligetbe, és azt mondta a madaraknak:
- Kellene nekem egy barát. Egy madár barát. Aki reggelenként megkocogtatná az ablakomat, és mindennap megajándékozhatnám kenyérmorzsával meg kölessel.
- Aha - mondták a madarak.
A barátság nem könnyű dolog. Mert jó, a kisfiúnak szüksége volt egy madár barátra. Csak hát olyan nélkül, akinek viszont épp egy kisfiú barátra lenne szüksége, ez nem megoldható. A madarak legtöbbjének volt már barátja. A barázdabillegetőnek a szőriszarka, a gyurgyalagnak a szalakóta, a gólyának a kanalas gém, a búbos vöcsöknek a bölömbika. Csak a macskabagolynak meg a szürke varjúnak nem volt barátja, de ők igen mogorvák, nincs is szükségük barátra.
Na és persze a feketerigónak sem volt barátja, mert szégyellte a színét, s emiatt fönn hordta az orrát. Furcsa dolog, de így volt. Mással is megesik: szégyell valamit, és azt hiszi, csak úgy tudja elviselni szégyenét, ha fönn hordja az orrát.
Így aztán nem talált barátra a kisfiú. Pedig ott lapult a fűben a feketerigó, és azt gondolta magában: " Én szívesen lennék barátja ennek a kisfiúnak." - De mégsem mert előbújni. "Éppen én kellenék neki - morfondírozott -, amikor ilyen csúnya vagyok! Fekete!"
Barát nélkül ment el a kisfiú, igaz, majdnem sírva fakadt, de megpróbálta a liget széléig visszatartani. Nem szeretett mások előtt sírni. De azért a madarak észrevették, hogy lefelé görbül a szája, és nagyon megsajnálták. Egyikük utána kiabált:
- Gyere vissza egy hét múlva!
Talán ha az öreg festőművész nem lakik a közelben, minden másképpen alakul. De ott lakott a liget mellett. Nagyon vidám, mosolygós öregúr volt, csak éppen a szakálla volt furcsa, ezerszínű - mert abba szokta törölgetni az ecsetjeit. A feketerigónak eszébe jutott a tarka szakállú festő meg a sok szép festék, röppent egyet, s már ott is volt a festékesdoboz mellett. "Majd ragyogok én egy hét múlva" - gondolta, s mivel a zöld festéktubus volt legközelebb, kifestette magát zöldküllőnek. Hát elég furcsa zöldküllő volt, azt meg kell hagyni! Mert a zöldküllő nem egyszínű zöld - és a csőre meg különösen nem az, de a kis feketerigó nagy buzgalmában még a csőrét is zöldre mázolta. "Na, most jöhet a kisfiú" - gondolta, s úgy óvta magán a zöld festéket, hogy egy hétig enni is elfelejtett.
Eltelt egy hét, semmi különös nem történt, csak a tarka szakállú festő pingált lila fákat meg lila mezőt - mivelhogy szőrén-szálán eltűnt a zöld festéke.
Megjött a kisfiú, köréje sereglettek a madarak, biztatták:
- Ne félj, most lesz valaki!
- Én is szívesen lennék a barátod - mondta ekkor elváltoztatott hangon a zöldre festett feketerigó, és elősétált egy bokor mögül.
Hirtelen szóhoz sem jutott a sok madár, tátva maradt a csőrük. A feketerigó (azazhogy zöldrigó, nem is tudom, hogy nevezzem) meg nagy peckesen sétált a tisztáson, abban a hitben, hogy ő a legszebb madár a ligetben.
A vándorsólyom ocsúdott fel elsőnek.
- Nicsak - mondta -, egy uborkamadár!
Nevettek, ahogy a torkukon kifért.
- Vagy netántán egy nagyra nőtt szöcske - toldotta a búbosbanka, s szegény feketerigó legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.
A kisfiú mosolygott, és szelíden azt mondta:
- Ne haragudj, de én nem ilyen madárra gondoltam.
Huss - elröppent gyorsan a feketerigó.
"Cskcskcsk - korholta magát mérgesen -, mert ostoba módon színtiszta zöldre kentem magam, pedig a zöldküllő nem is egyforma zöld. Kétféle zöld is van rajta, a feje teteje meg piros, a szárnya vége meg fehér pettyes fekete. Na de majd legközelebb. A jövő héten már ügyesebb leszek!"
Hát nem sokkal lett ügyesebb! Hogy, hogy nem, az jutott eszébe, hogy gólyának festi magát. Sok fekete meg fehér festéket kent magára, és a lábát meg a csőrét pirosra festette. Eszébe sem jutott, hogy a gólya legalább tízszer akkora, mint ő. Ki látott már ilyen pici gólyát, rövid lábút, rövid csőrűt. (Arról nem is beszélve, hogy a hátán átütött a zöld festék a fehéren!)
Ritkán látott a liget ilyen viháncolást, mint amikor a gólyának álcázott feketerigó odaállt a kisfiú elé.
- Te meg miféle szerzet vagy? - kérdezte a kisfiú.
- Nem látod? Gólya vagyok - mondta kicsit ijedten a feketerigó, mert akkor már sejtette, nem nagyon sikerült a gólyává alakulás.
- Még hogy gólya! Talán golyhót akartál mondani - mondta a gólya, és olyan nevetőgörcsöt kapott, hogy ki kellett hívni a mentőket.
A kisfiú nagy sajnálkozva megint azt mondta:
- Ne haragudj, nem ilyen madárra gondoltam.
A feketerigó fél évre elbujdosott bánatában. Hiába jött a kisfiú, hiába keresett madár barátot. A feketerigónak meg fájt a szíve: "Hej, csak szebb madár lennék, akkor biztosan barátjává fogadott volna a kisfiú!"
A kisfiú egyre szomorúbb lett.
- Most már az uborkamadár sem akar velem barátkozni - mondta.
A madarak vigasztalni próbálták, de neki barát kellett volna. Hogy lehetne megvigasztalni azt, aki nem talál barátra!
A feketerigó legalább olyan bánatos volt, mint a kisfiú, ha nem bánatosabb.
Ezért aztán fél év elteltével elhatározta: újra próbálkozik. De most már nagyon gondosan látott munkához. Egy teljes napig tanulmányozta a sárgarigót. A sárgarigó a legszebb madár, gondolta. És elkezdte magát sárgarigónak festeni. Egy hétig tartott a festés, de ez aztán tökéletesen sikerült. A feketerigó olyan lett, mint egy igazi sárgarigó. Talán csak az alakja különbözött kicsit a sárgarigóétól, de ahhoz igazán jó szem kellett, hogy ezt észrevegye valaki.
Azon a héten is eljött a kisfiú barátot keresni. Nem csüggedhetett, tudta, barátra kell találnia.
A sárgarigónak festett feketerigó elősétált a bokrok közül. A madaraknak elállt a lélegzetük a gyönyörűségtől.
- Nicsak, egy csodálatos sárgarigó! - mondták.
A kisfiú is elbámulva nézte a szép madarat, a szíve hangosan dobogott. Csak az igazi sárgarigó gyanakodott. "Valami nagyon furcsa ezen a madáron" -, gondolta, és oda is szólt neki:
- Füttyents egyet!
- Nem füttyentek - mondta nyeglén a feketerigó.
Persze, hiszen a sárgarigó azt is ki tudja fütyülni, hogy:" huncut a bíró", de a feketerigó meg csak annyit tud:" tiutu". Ez legalább olyan szép, mint a sárgarigó éneke, de mégis más. Én biztos vagyok benne, hogy a sárgarigó nagyon szeretné néha azt fütyülni, hogy" tiutu ", de nem megy neki. Ő csak azt tudja: "huncut a bíró".
Csakhogy megszólalt a kisfiú:
- Ne haragudj - mondta elszomorodva -, te valóban csodálatosan szép madár vagy, de én egy másik barátra gondoltam. Láttam valamikor egy nagyon kedves madarat. Nem volt ilyen tarka, mint te, de nekem ő kellene barátnak. Az a madár fénylő fekete volt, csak a csőre volt sárga. Azt hiszem, úgy hívják, hogy feketerigó. Megértheted, hogy ki kell tartanom mellette, hátha egyszer megjön, és akkor ki lesz a barátja?
A feketerigó keserves sírásra fakadt, hullottak a könnyei, mint a záporeső. A kisfiú nagyon megsajnálta.
- Miért sírsz? Ne sírj! - mondta neki.
- Azért sírok - zokogta a madár - mert a feketerigó én vagyok.
Ámulva néztek rá, nem akarták elhinni, de akkor a madár könnyei már lemosták a melléről a sárgarigó sárga, a gólya fehér és a zöldküllő zöld színét - és előtűnt az igazi fekete.
- Istenem, de buta madár vagy te - mondta boldogan a kisfiú, fölkapta, és sokáig mosdatta a feketerigót a patakban. De a sok szín nem egykönnyen jött le róla: mikor hazaindultak, még akkor is zöld, sárga meg fehér foltok éktelenkedtek a madáron. Nem is volt olyan, mint egy igazi feketerigó.
- Mit gondolsz, lekopik? Leszek én még igazi szép fekete? - kérdezte a madár.
- Biztos - mondta a kisfiú, azután arra gondolt, hogy már fél éve lenne barátja, ha ez a szamár feketerigó nem pingálja magát.
Vége
Aki szeretné ezt a mesét diafilmen megnézni, vagy a gyerekeinek elmesélni, az alábbi linken találhatja: http://xfree.hu/album_show.tvn?aid=88337
Egyik kedves Éva barátnőm ötletére, kérésére ezentúl lesznek mesék is az oldalon. Mosolyogtató, kedves, derűs, elgondolkodtató, tanító történetek. :)
Elsőként álljon itt az egyik kedvencem (a hozzászólásban pedig jöhetnek a mesekérések...).:) (A mese elolvasása kb. 6 percet vesz igénybe)
Fésűs Éva: Kutya-macska barátság
Vasárnap éjjel macska járt a kertben. Ott maradtak a nyomai, mintha valaki kerítéstől kerítésig hosszú gyöngysort ejtett volna a hóba. Izgágáné, a lúd akkora csodát csinált belőle, hogy még a ketrecben gunnyadó, öreg házinyulakat is sikerült felidegesítenie. Nyugtalanul tapogatták mozgó orrukkal a dróthálót:
- Mi történt? Mitől kell félni? -
- Attól, hogy maholnap még egy jöttment görény is csak úgy besétálhat ide, mintha házőrzőnk se volna! - hangoskodott a lúd.
A piros tarajú kakas pedig elkukorékolta magát: - Felháborrrííítóóó! - Sarkantyús léptekkel járkált fel-alá a jéghártyás udvaron. Mögötte kotyogva, fontoskodva sürgölődtek a borzas tyúkok és időnként a kutyaházra sandítottak. Bendegúz nyugodtan hasalt a helyén. Bozontos fejét két mellső lábára hajtotta, és csak olyankor rezzent meg a szemhéja, amikor Izgágáné nagyon éleset gágintott:
- Csak tudnám, miért fizetik utána azt a sok, drága ebadót, ha még egy macskát sem tud elkergetni világgá! Gi-gá-gá!
Bendegúz egész éjjel szolgálatban volt. Jólesett volna bóbiskolnia, de ebből aligha lesz valami.
- Ostoba liba! - gondolta magában. - Te nyugodtan alhatsz a meleg ólban, azt sem tudod, milyen egy téli éjszaka, amikor jeges tűket szúr az orromba a hó. Maradnál csak egyszer idekint, amikor a hideg holdfényben olyanok a kopasz fák, mint a lerágott csontok, és jó szagok helyett zimankót hord a szél!... -
Vasárnap éppen ilyen éjszaka volt. Ahhoz sem érzett kedvet, hogy rávonyítson a kifli-holdra - úgysem esik le-, vagy válaszoljon a távolból csaholó társaknak - úgyis mindig ugyanaz az újság. Ha valaki már annyi kutyavacsorát megevett, mint Bendegúz, az nem csahol minden szíre-szóra, hanem a vakkantást is meggondolja. Akkor sem ugatott, amikor a macskát meglátta, inkább csak meglepetten felmordult. A macska úgy jelent meg a deszkakerítésen, mint egy puhán hullámzó árnyék, aztán könnyedén lehuppant a hóra és bájos nemtörődömséggel megindult egyenesen Bendegúz felé. Ebben a házban évek óta egérfogókkal fogták az egeret, a macskák pedig - éppen Bendegúz miatt - nagy ívben elkerülték. Még a semmirekellő fekete kandúr is csak a háztetőn mert legénykedni. Ki lehet hát ez az idegen, aki egyszerűen beugrik egy ismeretlen kertbe és nyugodtan szedegeti rózsaszínű talpacskáit a havon?....
Bendegúz egész kutyaéletében nem pipált ilyet! Hát csoda-e, ha még a morgás is torkán akadt?....
- Szégyen, hogy ez a tisztességes udvar kóbor macskák átjáróhelye lett!- csapkodott Izgágáné ismét olyan hangosan, hogy Bendegúznak megrándult a füle.
- Még hogy kóbor macska - nevetett magában kutyamódra. - Hiszen olyan fehér a bundája, mint a hó, csak a bal fülén visel egy pici, vörösfekete foltot. Napsütötte ablakpárkányon mosakszik, cseréptálból lefetyeli a tejet és puha kuckója van egy meleg tűzhely mellett. Mégis ott hagyta. Jött a holdas kerten át és már csak néhány lépés választotta el a kutyaóltól.
- Kötelességem elkergetni! - tette fel magában Bendegúz és halkan rámordult: - Állj! - A macska megállt, de nem ijedt meg.
- Miau! Mi a baj? -
Bendegúz megrázta magát. Hosszú lánca odakoccant a kutyaházhoz.
- Én vagyok a baj. Nem tudod, hogy kutya-macska ellenségek?
A macska elcsodálkozott:
- Ne beszélj! Mióta?
- Ősidők óta.
- Ki mondta?
- Valaki.
- És miért?
- Nem tudom. De azóta így van.
A macska leült a hóra Bendegúz orra előtt.
- Micsoda badarság! Hiszen én nem bántottalak és neked sincs rá semmi okod, hogy megharapj.
Bendegúz felhorkant. Most látta, hogy a macska milyen fiatal. No persze, az ilyet még
tanítani kell! Más hangon kezdte.
- Nézd, kiscica, eredj szépen haza, különben megugatlak és mindenki felébred!
Zöld szemek ragyogtak rá szemrehányóan:
- Miau! Azt hittem okosabb vagy.
- Vakk! - szaladt ki egy bosszús vakkantás Bendegúz száján az emlékezéstől.
Izgágáné a baromfiudvarban tüstént felkapta a fejét:
- Az éjjel vakkantottál volna, nyavalyás!
- Úgy ám! - kárált a kendermagos tyúk. - Még megérjük, hogy ide szokik az a macska, aztán ha kiscsibéim lesznek ijesztgetni fogja őket.
- Könnyű neked buta tyúk! - sóhajtott Bendegúz. - Minél több pelyhes csibét költesz ki, a gazdáék annál jobban örülnek. De kicsoda örül rengeteg macskának?....
A szép, fehér cica azt mondta ott, a holdfényben:
- Ne bánts engem, kérlek! Barkanyílásra kiscicáim lesznek. Legalább fél tucat.
Ettől Bendegúz lepődött meg, de megpróbált szigorú képet vágni:
- Akkor meg mi dolog, hogy csavarogsz? Mars haza!...Vagy talán nincs hova?
- Dehogy nincs!
A macska elmesélte, hol lakik.
- Mégis ott hagytam őket, mert nem akarom, hogy tőlem is elvegyék a kiscicáimat, mint Cirmostól az ősszel az övéit, vagy mint a szomszédban Murmulától a három pici tarkát, azzal, hogy kettő is untig elég.
- Hmmmm! - morgott halkan Bendegúz, mert zavarba jött attól, hogy az életben ilyen kegyetlen dolgok is megesnek. De hát mi köze neki ehhez? Végtére is ő csak egy szolgálatban lévő házőrző kutya. Már éppen vakkantani akart, amikor a macska egészen közel hajolt a füléhez:
- Nem tudsz valami jó padlászugot, vagy elhagyatott fáskamrasarkot, ahol nyugodtan világra hozhatnám őket?
Bendegúz félrefordult.
- Nem tudok. Nálunk elég nagy a jövés-menés...
- Értem - bólintott a cica. - Akkor továbbmegyek.
Máris folytatta gyöngysor lépteit a hóban és felszökkent a másik kerítésre. Onnan egy pillanatra visszanézett:
- Miau! Köszönöm, hogy nem ugattál meg!....
Aztán eltűnt.
- Oda nézzetek! Ez a házőrző beteg! - csattant fel újra Izgágáné hangja. - Már a levesét is érintetlenül hagyja.
Csakugyan. Bendegúz észre sem vette a levest. Étvágytalanul kezdte lefetyelni, de nem ízlett. És íztelen volt attól kezdve minden leves, másnap, harmadnap, még két hét múlva is. Aztán egyszer csak megjött a tavasz. Egyik napról a másikra elrongyolódott a hótakaró, eltűnt a vasárnapi macskanyom. A baromfiudvarban új szenzáció támadt. Bendegúz megvetéssel nézte, amint a tyúkok egymás csőréből tépdesik ki az első gilisztákat. A szél mindennap új virágillatot hozott. De vajon a barkának van-e egyáltalán illata?....
Holdas estéken nagy ugatások, vonyítások kezdődtek. Az ügyeletes házőrzők üzengettek, kutyakalandokat meséltek egymásnak a neszekkel teli éjszakában. Egyszer - talán a negyedik szomszédban - egy dühös kis puli azzal dicsekedett, hogy egy fehér macskát felkergetett a nyárfa tetejére. Talán még most is ott kapaszkodik.
- Hau, vau, vau, úgy kell neki! Vau! - kaffogták örvendezve a kutyahangok a nagy siker felett. Bendegúzt pedig hirtelen szégyenkezés fogta el.
- Micsoda ostobaság! - gondolta és nyugtalanul kezdett fel-alá járni a kertben.
Maga sem tudta mire vár.
És akkor egyszer csak ott termett előtte a fehér macska. Kissé nehézkesen, de most is kényes léptekkel kerülgette a sarat.
- Ejnye - gondolta Bendegúz -, öregszem. Észre se vettem, hogy került ide, pedig jócskán meghízott.
- Miau! - köszönt a cica. - Ott kellett hagynom a jó rejtekhelyet. Egy mérges kutya felfedezett.
- Hát terólad ugatnak?
- Rólam. És most már nincs időm új búvóhelyet keresni. Érzem, hogy nemsokára megszületnek a kicsikéim.
Bendegúz látta, hogy minden ízében remeg és hófehér bundácskája ijedségtől borzas.
- Millió mócsing! - morogta. - Micsoda buta helyzet! Maradtál volna otthon! Hátha nem is bántanák a kölykeidet?......
A macska egyenesen a szemébe nézett:
- Ezt magad sem hiszed. De igazad van, nincs más választásom. Cirmos is elviselte, Murmula is kiheverte. Kapott a nyakára kék selyem szalagot!....
Megfordult és elindult.
- Várj! - vakkantott akkor nagyot Bendegúz. - Egy tapodtat se mégy! Eszembe jutott valami...
- Nézzétek már a házőrzőnket! - kiáltott fel Izgágáné egy derűs napon, amikor a baromfiudvarban éppen elfogyott a kukorica meg a giliszta. - Olyan, akár a hét szűk esztendő, pedig a tányérjáról minden eltűnik.
- Talán tavaszi bánat! - mélázott el a házinyúl a rét felé tekintve.
- Nem búsul ez, sőt, inkább nagyon harcias lett. Hiszen még egy verebet sem enged közel a kutyaház közelébe!
- És hogy legénykedik! kotyogta a kendermagos. - Akár esik, akár fúj, odakint hasal.
- Majd ráfizet a vén csont! - jósolta Izgágáné. - Igazán több esze lehetne!
Bendegúz oda se figyelt. Azt vizsgálta izgatottan, hogy elég száraz-e már a fű, elég melegen süt-e a nap. Gondosan megszaglászta a levegőt, aztán bevakkantott a kutyaházba:
- Minden rendben! Ki lehet jönni!
A gágogás félbeszakadt. A nyulak kiejtették szájukból a sárgarépa falatot és egyetlen kottyanás sem hallatszott, amikor Bendegúz házából kisétált a napfényre a fehér macska nyomában féltucatnyi egymást taszigáló, alig pislogó, cérnahangon nyivákoló aprósággal. Még dideregtek és tétován rakosgatták remegő lábacskáikat, de az anyjuk meleg nyelvével bíztatóan végignyalta őket:
- Gyertek csak bátran, olyan szép a világ!
Bendegúz állt és számolt:
- Egy... kettő...három, négy, öt - meghökkent: - De ez csak öt?!
- Miau! - szólt hátra parancsolóan az anyamacska, mire a kutyaól mélyéről előkecmergett még egy kis gombolyag. Hófehér volt, csak a bal fülén látszott icipici vörös-fekete folt.
- Hat! - vakkantott vidáman Bendegúz és az orrával gyöngéden oldalba lökte. - Majdnem megijesztettél te kis haszontalan!
Vége
