Bevallom, tavaly írtam ezt a Víz Világnapjáról, de annyira teljes és jól megírt bejegyzés szerintem, hogy nem akartam rajta változtatni... (persze azért a jobb oldali képet aktualizáltam). :)
Ajánlom mindenki figyelmében a végén látható, csodálatos filmrészletet Sir David Attenborough, Bolygónk, a Föld c. sorozatából.
Abraham Maslow által felállított szükséglet-piramis a motivációkutatás és az emberi boldogság-keresés vizsgálatának egyik alapja. Maslow ezen a piramison az emberi szükségleteket hierarchikusan ábrázolta: az ember, ahogy a legalsóbb szint teljesül utána a felette lévő szint elérésére, teljesítésére fókuszál, annak elérése lesz a következő célja. Az átlag emberi szükségleteket a következők alkotják az alapvető igényektől kezdve:
A Maslow-piramist sokan támadták (pl. azért, mert az angolszász kultúra átlag emberét vette alapul, ezért nem terjeszthető ki mindenkire, nomeg, mert egyes emberi viselkedések irracionálisak lehetnek (csak egyes?! :) – a szerk.) és nem követi a piramis lépcsőit) – szóval ezt is fenntartással érdemes kezelni, de elgondolkodtató és szerintem hasznos ismerni, hogy mik az alap emberi motivációk a boldogság keresése során…
Márai Sándor: A boldogságról
„Boldogság természetesen nincsen, abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi. Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő, s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után!
Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit, a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek.”
Mindannyian összetartozunk, kapcsolódunk egymáshoz ezen a Föld nevű bolygón, amely - vagy inkább Aki - bonyolult, fantasztikus, érzékeny és finom és csodálatos.... Benne minden összekapcsolódik egymással és egyik a másik nélkül hosszú távon nem életképes - még az ember sem.
Erről szól az alábbi, rövidke, egyszerű, mégis nagyszerű WWF reklámfilm.
A Nagymamám múlt hét csütörtök reggel nem ébredt fel… Nem volt beteg, nem történt baleset, „csak” 91 éves volt...
A Nagymamám érdekes asszony volt, elég komoly és távolságtartó természettel, nomeg persze saját külön kis szokásokkal és merev nevelési nézetekkel, mint az ő korabeli nőknek. Az „ő korabeli” – a Nagyim 1919-ben született.
Végig élt két világháborút, az '56-os eseményeket, a gyerekeit már a "régi" szellemben kellett nevelnie, és megérte, hogy bevezzék hozzá a kábelt a színes tévéjéhez és CD lejátszós rádiót kapott a lemezéhez. A mobiltelefont viszont - azt mondta - ő nem tud hívni, hiába próbáltam neki elmagyarázni, hogy olyan, mintha vidéki számot hívna.
Az ő ifjúkorában nem volt ildomos egy lánynak egyedül találkozgatni egy fiatalemberrel, így egyszer a Nagyim kísérte el a bártnőjét egy randevúra, a fiú pedig elhozta rá a barátját - a későbbi Nagypapámat (ő még születésem előtt meghalt).
Mivel Anyum egyedül nevelt, így gyerekkoromban Nagyi sokat vigyázott rám. Ha nyáron nála voltam, a legtöbbször a napon felállított nyugszékben kellett ülnöm „szem előtt”. De azért gyakran felmásztam kertjében álló hatalmas selyemfenyőre (tiszta gyanta voltam mindenhol utána) és a diófára, ami az unokák számára kialakított homokozó felett nyújtott árnyékot. De az utcán játszó gyerekekhez nem engedett ki, így csak a kerítésen belülről hallgattam őket, miközben a játék dömperemmel le-föl gurulgattam a házhoz vezető járda enyhe lejtőjén. És esténként egy hatalmas fém lavórban fürdetett, amihez a fa tüzelésű bojlerben melegítette a vizet.
És emlékszem arra is, hogy úgy általános elsős-másodikos koromban egyszer összetépte a Dörmögő Dömötöröm-et, mert azt olvastam tanulás helyett.
És reggelenként úgy ébresztett, hogy felkapcsolta a villanyt…
A reggelire főzött tejbegríze mindig kicsit sós volt, de nekem úgy ízlett a legjobban. Utána inni macikávét adott.
Ő volt a családi bejgli és rétes gyár Karácsonykor és Húsvétkor. És biztos sokat mond mindenkinek, hogy általában több volt bennük a töltelék, mint a tészta…
Félt a villámlástól – úgy tudom gyerekkorában egyszer a közelébe csapott be a 'ménkű', és azóta vihar közeledtével mindig kihúzta a tévét, telefont és a szobába behúzódva várta, hogy a zivatar kitombolja magát.
Az egyik szava járása – amire emlékszem – a „Mi a kakas?” volt, ha valamit meséltem neki és rácsodálkozott. :)
Az állatokat (és most konkrétan nem a kakas-ra, hanem a kutyára gondolok) - ahogy ő mondta - „szereti, de három lépés távolságból”. Ennek ellenére az előző tacsinkra, Vacakra sokszor ő vigyázott. De azért – ha messziről is – szerette, és mikor mi otthagytuk Nagyinál és Vacak szomorúan nyüszögve nézett utánunk a kertből, még láttam, hogy Nagyi lehajol hozzá és megsimogatja. És régebben volt pár kanárija is, akik gyakran töltötték meg énekükkel az egyszintes kis házat.
Mikor nála voltam néha felszöktem a ház padlására, ahova délutánonként besütött a nap (emlékszem mindig rejtett kincseket képzeltem oda, ahova a fénysugár esett).
Túra szakosztályos volt, és gyakran vitt magával – talán innen ered, hogy nagyon szeretek kirándulni. Sajnálta, hogy nem tudta végigjárni a kéktúrát…
A kertjében tavasszal hóvirág nyílt, a sufni mögött gyöngyvirág illatozott, hátul nyáron mindig érett málna.
Gyerekkoromban még volt Fóton egy kis szőlőnk és máig is élénken emlékszem a közös családi őszi szüretekre, és utána Nagyi kertjébe vittük a présbe a gyümölcsöt, ahonnan rögtön, frissiben ihattam a mustot a poharat a csap alá tartva.
És bármikor jártunk nála, mindig adni akart valamit, még ha az egy csokis nápolyi volt, amit előtte nap mástól kapott.
Jah, és róla lettem Katalin…
A Nagymamám múlt hét szerda este szépen elaludt és csütörtök reggel már nem ébredt fel… Nem volt beteg, nem történt baleset, „csak” 91 éves volt...
Van három lánya, 5 unokája, és – most már – 8 dédunokája. „Most már”, mert a természet és az élet mindig egyensúlyra törekszik, és néha hihetetlen módon mutatkozik meg – Nagyim elment 2011. január 27-én, hajnali 5:40-kor, és 6 órakkor megszületett az unokabátyámék 4. gyereke…
